Reset…

Bezárkóztam. Bezárkóztam a kis sufniba, azt hiszi, valamit pakolok, keresek. Előle zárkóztam el, hogy ne lássa rajtam, hogy mire készülök. Titokban szívom a cigit, jól esne most egy ital, egy kis plusz erő.

Január 1. van, új év, számomra új élet. Ő még nem tudja. Nem tudja, hogy én tudom. Hogy nem dolgozni volt, nem a sok munkától fáradt meg, hanem felszedett egy nőt. Már másnap rájöttem. Három napig gyűjtöttem az erőt, hogy ki tudjam mondani, hogy most már elég!! A tíz éven át tartó lenézésnek, meg nem becsülésnek, az egy helyben toporgásnak.

Telnek az órák, szól a zene, és tudom, hogy ma megteszem. Tudom, hogy mindketten belehalunk, de ez az, ami már nem fér bele. Ha öt évvel ezelőtt teszi meg, megbocsájtom. De az utolsó csepp már nem lecsordul a pohár szélén, hanem szétrobbantja. Nem érdekel semmi, csak előtör belőlem az önző, a vad, hogy igenis, én is számítok, saját magamnak én kell, hogy az első legyek!

Rákérdezek, nem is sejti, hogy tudom. Néz a szemembe, az arca olyan, mint tíz évvel ezelőtt, rezzenéstelen, és csupa jót lehet róla feltételezni. Néz a szemembe, és nyomja a hazug dumát. Dolgozott, kocsikázott, itt ott járt. Nő? Miről beszélek?!

A retinámba ég a pillanat. Néz a szemembe, beszél, nyugtat, és én tudom, hogy hazudik.

Konkrétumokat mondok, hogy érezze, ez most elszakadt, itt most pengeélen táncolunk mind a ketten. Nem tudok nyugodt maradni, nem ismerek rá a saját hangomra.  A tíz éve elfolytott indulat tör elő belőlem.  Tíz év sérelme, tíz év fájdalma, a kín és kétségbeesés, hogy másként is lehetett volna.

Már tudja, érzi, hogy hiába ferdíti a valóságot, mindent tudok. Azt is, hogy kivel, hogy hányszor, még a vörösbor márkáját is tudom, amit ittak. Egy alkalom volt, tudom. Összeomlik, sír. Kétszer láttam sírni tíz év alatt. Én is sírok. Mit siratunk? Azt, amik voltunk, amik lehettünk volna, ha nem állunk térdig a céltalanság iszapjában. Hiszen csak célozgattunk évekig, de soha nem mertük meghúzni a ravaszt.

Sírunk. Tudjuk, hogy ennek most vége. Egyikünk sem meri kimondani, hogy nem a félrelépés miatt, hanem az elmúlt évek miatt. Nem ment. Valahol a lelkünk legmélyén megkönnyebbültünk mindketten. Fáj. Fájni fog sokáig, de tudom, hogy jobb lesz nélküle. Egy téglafal voltam, de ő szépen lassan, talán akaratlanul elkezdte kilökdösni a téglákat. Egyenként. Ma összedőlt a fal, és tudom, hogy újra lesz építve, de ez már soha többé nem lesz ugyanaz a fal. Helló világ, újra itt vagyok!